Időutazás családi körben
Egyre kevesebb lesz azon emberek száma, akik a két világháború közötti németség életéről hitelesen mesélni tudnak. „Emberek a boldog békeidőkből”, akik még itt élnek közöttünk. Vajon tényleg idillikus volt az ő gyerekkoruk? Tényleg szabadabb volt akkor az élet? Hogy néztek ki a mindennapok az iskolában, a földeken és a családban? – ilyen és ehhez hasonló kérdések jutnak eszünkbe, ha egy-egy ilyen „nagy öreggel” találkozunk. Aztán nyár végén jött a lehetőség: egyfajta időutazáson vehettem részt egy hajdani „dunai sváb” családdal.
Még néhány perc és a magyar-szerb határra érünk. Mindenki izgatott: hogy éljük meg ezt az országot az utastársainkkal? A déli határunk az egyedüli határ, ahol még útlevélkezelés történik, ha elhagyjuk Magyarországot. Azonban már itt sem tart sokáig a „passkontroll”. Autónkkal máris a jugoszláv Bácskában haladunk. Más szóval: a Vajdaságban. Vagy ahogy az utastársak között felhangzik: „Wir sind schon in der Woiwodina”. De mit is keresünk mi itt? Egy család gyökereit, akik az 1700-as évek közepétől éltek ezen a tájon, egészen a második világháború utáni kiűzettetésükig.
Heten ülünk az autóban. A csapat legidősebb tagja a Soltvadkerten jól ismert Nagy Lászlóné Magdi néni, született Garatwa Magdolna. Szülőfaluját a bácskai Parabutschot 1944-ben hagyta el. Azután elvégezte a kalocsai tanítóképzőt, de már nem juthatott vissza Jugoszláviába, így 1948-ban Soltvadkertre helyezte a magyar állam tanítani. Az ő anyanyelve tehát német, illetve annak sajátos nyelvjárása, melyet a mögötte ülő húgával, Nani nénivel folyamatosan használ is. Ő Garatwa Anna, aki direkt ezért a kirándulásért jött Soltvadkertre jelenlegi hazájából, Németországból. Magyarul nem tud, de németül és szerbhorvátul kiválóan. Eredetileg ő is Parabutsch-i és csak az utolsó kivándorlási hullámmal, 1958-ban hagyta el faluját. Most vele utazik két középiskolás, németországi unokája is, akik nagyon kíváncsiak a mama régi hazájára. A gyerekek egyik vadkerti unokatestvére is velünk tart, Nagy Anna, akivel angolul beszélgetnek az autóban, mivel ő egy szót sem ért németül. A fennmaradó helyeken két férfiember, Magdi néni fia, Nagy Gábor és jómagam ülünk. Feladatkörünk: gépkocsivezetés, fényképezés, videózás… Nekünk sincs gondunk a némettel, sőt, mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, akik az iskolában oroszul tanult. Most még nem is sejtjük, hogy ezen a napon ez a nyelvtudás is szerephez jut.
A határ után egy órás autózásra megérkezünk a községbe. Megható a találkozás a múlttal. A Garatwa testvérek – mindketten nyolcvan felett – több mint öt évtizede nem voltak így együtt a szülőfalujukban. Egymást túlkiabálva mesélnek az elénk tűnő házakról és a valaha bennük élt emberekről. Miközben mi egyszerre szeretnénk mindent megismerni és felfogni. A faluban ma túlnyomórészt szerbek élnek: a hajdan ide telepített Tito-partizánok leszármazottai. Ők 1974-ben vonultak be, miután a magyar hadsereg feladta a Délvidéket és egyszerűen lefoglalták az itt élő svábok házait. A település mai neve egyébként Ratkovo, mely egy akkori partizánvezér neve volt. A hajdani több ezres sváb lakosságból csak néhány él Parabutschban. Idegenvezetőnk az egyik utolsó hírmondó, a fáradhatatlan Simon Purr lesz. Ő úgy maradhatott itt, hogy szerb asszonyt vett feleségül és így nem bántották. Első utunk a még álló katolikus templomba vezet. Nyikorogva nyílik az ajtaja. Egy hajdan virágzó gyülekezet otthonába lépünk. Most por, repedt falak, szétesett orgona és elhagyatottság fogad minket. A két nagymama azonban nem ezt látja, illetve nem csak ezt látja. Ők most újra felfedezik a régi templomukat, lelkesen mutatják a padot, ahol ültek, a fúvós zenekar hajdani helyét, az orgonapadot, ahol Nani néni szolgált és a néhány a tolvajoktól megmentett sírkövet a templomkertben. Purr Simontól megtudjuk, a harangok maradtak, ők még fenn laknak a toronyban. A harangkötelek az orgona mögött lógnak, úgyhogy meg is kondítjuk mind a négyet… Fura érzés a három unokával együtt harangozni az ősök templomában.
Következő állomásunk a sváb temető. Mármint a hajdani. A kripták kifosztva, a kövek feldöntve, az egykor csodaszép temetőkápolna pedig romokban. „Itt nyugszanak a nagyszüleink” – mutat Magdi néni az egyik sírkőre. „Ott pedig az egyik plébános. A prédikációkat természetesen anyanyelvünkön, németül mondta.”
Lassan itt a délidő. Elköszönünk helyi kísérőnktől. Vajon találkozunk-e még az életben? De most már sietősebbre vesszük az utcai nézelődést. Még ez a ház, az a ház, majd a következő sarok után befordulva megérkezünk a rokonokhoz!
Ebben a szerb családban az egyik nagymama, Magdi néniék közeli rokona, sváb volt. De 1945 után a férje révén itt maradhatott. Fia, Zarko Milanovic már nem beszél és nem is ért németül. A két fia egyetemista, akik német és magyar unokatestvéreikkel angolul próbálnak beszélgetni. Az asztalon igazi bőséges szerb konyha remekek: minket itt tényleg nagy szeretettel vártak. Nani néninek nem okoz gondot egy újabb nyelv: kiválóan görgeti Tito nyelvét, és Magdi néni is sokat ért a társalgásból. Ő szerbhorvátul érettségizett anno, de annak már ugye sok éve… Mi Gáborral az orosz tudásunkat vetjük be a vendéglátó családnál – némely szavakat meglehetős sikerrel kiejtve. De lassan itt is eljön a búcsú ideje: még egy csoportkép a csodálatos kertben, címcsere (azóta is jönnek-mennek a levelek), aztán irány az autó!
Utazásunk utolsó állomása a legszomorúbb: Gakovo. Ebben a határközeli faluban rendezték be a szerbek az egyik koncentrációs tábort, amelybe több tízezer svábot zártak be. A cél a halálra éheztetés volt: 3 éven át se kenyér, se hús, se tűzifa… Aki innen át tudott szökni Magyarországra, visszatoloncolták. Ez volt a partizánok bosszúja Hitler bűneiért. Aki azonban megszenvedett a politikusok bűneiért, az ismét az egyszerű nép volt. Csak ebben a lágerban mintegy 30.000 bácskai német pusztul el – ahogy a temetőben felállított emlékkereszt is jelzi.
A hazaúton azért belegondoltunk: nincs is ez a Parabutsch – na meg a több száz hasonlóan kipusztított falu – olyan messze Soltvadkerttől. Ha Magyarországon is ez a szellem valósult volna meg 1945 után, vagy éppen a határ túloldalára kerültünk volna, akkor a mi templomaink is ilyen romosan árválkodnának és a mi temetőink fölött is bozót nőne. Láttam egy családot, aki három országban, három nyelven él. Igen, talán a fiatalok majd másképpen élik meg a múltat. De jó, hogy látták!
Ezúton mondok köszönetet Nagy Gábornak és családjának, hogy lehetővé tette részvételemet ezen az utazáson.
Ifj. Káposzta Lajos
2010