Starkné Koltai Margit — ifj. Káposzta Lajos:

Házi olvasmányok a soltvadkerti evangélikusság történetéből

 

Egy evangélikus gyülekezet történetét sokféleképpen meg lehet írni. Ebben az 1997-ben, a templom felszentelésének 160. évfordulójára megjelent, kétkötetes könyvben a történeti időrendiség mellett mindenképpen ügyeltünk arra, hogy a kedves olvasó a mindennapokba és a dolgok hátterébe is betekintést nyerjen. Az 1740-es évektől az 1990-es évekig terjedő gyülekezettörténet így számos, a község históriáját is jellemző „olvasmányban” tárul elénk, melyeket kis fejezetekbe tagoltunk. A könyv zárófejezete gazdag függelék- és jegyzetanyagot tartalmaz, mely további kutatások alapjául is szolgál.

A következő szemelvény az első nagy világégés helyi mindennapjaiba nyújt bepillantást.

Soltvadkert az I. világháború idején (1914-1918)

Az evangélikus gyülekezet levéltárában fellelhető az a könyv, melyet maga a lelkész vezetett minden hadbavonultról. Címe a következő: „Nyilvántartás a Nagy Háborúba bevonult soltvadkerti katonákról 1914. augusztus 1-től” A gondos lelkipásztor, Kruttschnitt Antal a következő gondolatokat jegyezte le az első oldalra:

„Az 1914. évben kitört világháborúba – vallásfelekezeti különbség nélkül – bevonult magyar soltvadkerti, bócsai, prónayfalvai véreimnek nyilvántartására és azoknak bekövetkezendő sorsára vonatkozólag vezetett anyakönyv.

(…) Hogy mily jó ügyet szolgáltam, és hogy e halottnyilvántartás lész, bírói ítélethozatalnál s mily hasznát vették és veszik – azt mások tudják. 1922. VII. 1.”

Az ABC-rendbe szedett nevek mellett ott állnak mindazon adatok, melyeket közvetlenül vagy közvetett úton, mások elmondása alapján megtudott. Külön gyűjtötte össze a frontról neki írt tábori levelezőlapokat. Idézzünk fel néhány nevet, és emlékezzünk azokra, akik ma is idegen földben nyugosznak szeretett Vadkertünk szülöttei közül!

„Ritter Miklós, neje Pajer Katalin, 38. gyalogezred. Gyászistentisztelet tartása helyben 1915. február 28-án. Majer János és Göbölyös János itthon volt sebesültek előttem teljes valósággal jelentették, hogy az 1914. szeptember 18-i ütközetben Szerbiában (…) hősi halált halt, ott is temették el. Göbölyös a következőket mondja el: Előre haladtam, utamban egy halott fekszik, oldalvást görnyedve, borjúja (azaz zsákja – a szerk.) a dereka alatt. Megnézem: Istenem! Ez a Ritter Miklós! Szépen hanyatt fektettem. A golyó a köldökén hatolt be, a hátán jött ki. A bádoglemez már nem volt a zsebében. Noteszét magamhoz vettem, s átadtam nejének. Két levél is volt nála, azt is magamhoz vettem, de az én leveleimmel együtt eláztak. Ezután megsebesültem, kórházban voltam, majd most hazajöttem néhány napra.”

A szenvedés és a halál leírása abban az időben is megtörte az embereket. Őket kellett a lelkésznek vigasztalnia, ezeknek a családoknak kellett prédikálni nap, mint nap! Vajon mire gondoltak, ha jött a postás? Hányan látogatták meg a hazajövő sebesült vagy szabadságos katonát? És közben egyre fogyott a remény, és nőtt a nélkülözés.

A 170. oldal 25. sorszám mellé saját fiát is beírta: „Kemény Antal önkéntes, 38-as gyalogezred. Apa: Kruttschnitt Antal, anya: Belohorszky Olga, neje: Bergl Elza. A mi fiunk.”

A családfő nélkül kellett a nagy ünnepeket megtartani, ami könnyek között történt. Mit érezhetett az a gyerek, aki ezt a levelet írta:

„Édes jó Apám! Szeretettel értesítem, hogy virág vasárnapján tartjuk a konfirmáció ünnepet. Kérem, imádkozzon értem ott a távolban. Én pedig itthon imádkozom jó apámért. A jó Isten áldja meg jó apámat, hős katonáinkat, királyunkat és hazánkat! Kezét csókolja hű leánya, Erzsi.”

Kruttschnitt Antal lelkész adattárában sok névnél fordul elő a bejegyzés: „orosz fogoly”. Így volt ez Schnürlein Henrik esetében is, akinél a következőt olvassuk: „neje Frey Mária (Zsombostó). ĺrt nejének 1915. február 16-án a debreceni barakk-kórházból. Sebesüléséből szépen kigyógyult. 1915. augusztus 29-én hosszú levelet írt. Orosz fogságba került, írt, hogy nem kap levelet. Címét megadta.”

Ezután következik egy fonetikusan, magyar betűkkel lejegyzett orosz hadifogolytábori cím, melyre bizonyára maga a lelkész is írt.

A fogságból sokan írtak haza, ami gyakran a Vöröskereszt közreműködésével sikerült. A nagy köteg magyar tábori levelezőlap között akad ekkor még néhány német, sőt, fonetikus – magyar helyesírás szerint leírt – sváb is. Ebből közlünk most egy rövid részletet:

„Gesriben den jár 1917 Januar 29

Lieber Fater unt Ksviszter, ich mache eich zu viszen, dasz ich kszunt bin, vasz ich fon eich auch hofet, unt ich tue auch zu viszen, dasz ich heite 10 karte erhalten hab…”

Tehát ilyen lehetett a régi vadkerti sváb nyelvjárás. Jellemző a zöngés d és g zöngétlenedése, azaz t illetve k lesz belőlük. Az “eu” kettős hangzót bizonyára nem “aj”-nak ejtette a levélíró, hanem “áj”-nak. Innen az “heute” (ma) szó hibás “heite” írásmódja.

Maga a részlet a következőt jelenti: “Kedves Apám és Testvéreim, tudatom veletek, hogy egészséges vagyok, amit tőletek is remélek, és azt is tudatom, hogy ma 10 (vagy tizedik) lapot kaptam (meg)…”

Amennyire lehetett, beszámoltak a bakák a hadieseményekről is. Az idézett levél egyenesen a lelkésznek íródott:

„Kelt levelem 1916. X. 16-án. Tisztelt Kedves Tisztelendő Úr, mély fájdalommal intézem ezen pár soraim. Tudatom, hogy már egy levelet küldtem, de még választ nem kaptam. Igen szépen kérem, ha lenne szíves a kedves tisztelendő úr egy pár sort csak írni a hazai életről. Tiszteltetem az egész házi népjét! Küzdünk és szenvedünk, de nem csüggedünk. Itt van a Kis Molnár Józsi is, az öreg Kis Molnár unokája. 14-én volt nagy ütközetünk, sok halottunk lett, kihajtottuk a románt Magyarországból. Átléptük a határt. Hálás köszönettel fogadom a válaszlevelüket tisztelettel: Windeker Ádám.”

A tábori levelezőlapra vetett szöveg stílusa meglehetősen darabos. Nem tudni, hogy milyen körülmények között írhatta a katona. A románok 1916 augusztusában törtek be Dél-Erdélybe, ami ekkor még a Magyar Királyság része volt. Szörnyű pusztítást végeztek a nem román lakosság körében. Minden mozdíthatót igyekeztek leszerelni és elvinni. Az osztrák-magyar hadsereg csak német segítséggel tudta kiverni őket onnan. Tovább üldözve az ellenséget betörtek a Román Királyság területére is, és az év végére elfoglalták egész Romániát, akinek így fegyverszünetet kellett kötnie a Monarchiával.

Előfordult, hogy valakiről nem jött hosszú hónapokon keresztül semmi, és ilyenkor a rokonság minden követ igyekezett megmozgatni. A tudakozó levélben a következőt kellett megírni: a néven és az adatokon kívül a bevonulás idejét és helyét, a csapattestet és azt is, hogy az illető katona melyik fronton harcolt: az orosz, a szerb, az olasz vagy a román hadszíntéren. Ugyanis ennyi országgal álltunk közvetlenül hadban.

A háborúra vonatkozó levelezés nagyon gazdag. Több olyan irat is birtokunkban van, amelynek nem a lelkész a címzettje. A feladónál pedig ilyen szervek állnak, mint katonai hagyatéki szakelőadó, a Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal vagy egyes tábori kórházak. Ezek valószínűleg úgy kerültek a dossziéba, hogy a családtagok behozták a lelkészhez, nem tudna-e az adott ügyben közbenjárni. És a lelkész segített, ahogy tudott.

Starkné Koltai Margit — ifj. Káposzta Lajos: Legnagyobb városunk

 A soltvadkerti protestáns Temetőkönyv

A szerzők már évek óta ígérték, és 2002-re el is készült! A háromszáz oldalas könyv több különálló fejezetből áll. Az előszók után először a temető történetébe nyer bepillantást az olvasó. A sokfelekezetű Soltvadkert esetében többször ki kell térni a többi egyházra is. Ilyen szomorú apropó például az az eset, amikor a vöröskatonák 1919-ben súlyos vérengzést vittek véghez a faluban 1919 nyarán. A kommunista hatalom fegyveresei Kiskunhalasról átjőve több soltvadkerti embert lemészároltak, mert a községből nem akartak bevonulni Kun Béla seregébe. Az ő (újra)temetésük olyan ökumenikus alkalom volt Vadkerten, amelyen még a baptista énekkar is szolgált. Ez akkoriban ritkaságnak számított.

A visszaemlékezések és interjúk több olyan hagyományt ismertetnek meg az olvasóval, amely ma már jobbára ismeretlen. Ilyen a virrasztás, a háztól való temetés vagy a lovas halottaskocsi használata. A gazdag képanyag további adalékokkal szolgál, melyekről több neves lelkész és helyi ember néz ránk a tovatűnő évtizedek távlatából. A könyv utolsó, legvastagabb fejezete a temetőkalauz. Térképekkel gazdagon illusztrálva szektoronként minden sírfeliratot leírtunk. Ez közel 4500 név. Ők azok, akikről tudunk. Ennek a számnak a többszöröse pihen Vadkert alatt.

A tájékozódást megkönnyíti, hogy mindenki berajzolhatja az adott térképbe a számára kedves sírokat, és a távolabb lakó rokonságnak így lehet átadni a könyvet, mintegy kalauzként. Ezután már valószínűleg nem fordul elő az, hogy messziről idejőve órákig keresgélik a régen látott sírt.

Olvassák, forgassák a könyvet egészséggel, ezt kívánja a két szerző:

Starkné Koltai Margit és ifj. Káposzta Lajos